VIHAROS ÉJSZAKA
1.
Úgy forgolódnak a felhők az égen,
mint vaskos rögök az ásón,
mint sóhaj a lázas emberi mellben,
mint ősz és tél árnya a tájon,
finom remegés vibrál a vízen,
táncos por-bokrok nőnek a szélben,
s fel-fel huhognak a baglyok
a tornyok dohos, pókhálós üregében...
Alkonyodik... Vajúdik a mélység,
félelmetes vihart szül a légkör.
Felnyögnek a fák. Fogódznak a földbe,
majd balták villannak az égből,
s lent a folyónál, mint óriási,
csillámló mészkőcsiga a sáshoz,
búgva bújik, kötődik a hosszú,
erős gyárkéményekhez a város.
2.
Üresednek az utcák. Az ember is bújik.
Úgy isszák, úgy nyelik el a népet
a szélesre tárult mély kapualjak,
mint riadt hangyákat a kőrepedések.
Zeng-bong, reng-döng a magasság
mint zajló sarktengereken a jég,
ha bele-belerobbantgat a Nap,
és megered a zápor... Szálkás szálakban
és összecsomósodva - szakad!
Sok-sok millió-ágú jégcsomós korbács
zúdul a földre, a szürke kövekre,
sikoltozva futnak a villamosok,
redőnyök csúsznak az üvegekre,
imbolyog a tetők magasra tűzött,
súlyos, sötétvörös kontya,
hajtű-léceiket, gerenda-csatjaikat
az őrült vihar kicsatolja...
Ó, hol van a Hold? S a Göncöl
vad csillagszekere merre rohanhat?
Minden belefúl a sötétbe...
A villany- és telefondrótok leszakadnak.
Mint a halál angyalai, éles palák
és cserepek röpködnek a szélben,
s a rémület niagarái zuhognak alá
az emberek és állatok szívében...
3.
Felriad, ül az asszony az ágyon.
Gyufát lobbant... A láng beragyogja
Tűzsapkát tesz a gyertya fölé,
s mikor zilált hajjal, sápadtan, vacogva
a fiúnkra hajlik,
áttetsző könnyű ingén át-át derengve
meg-meg remeg két szép melle dombja,
de pilláiróllassan eltűnik az árnyék:-
Kint tombolhat az éj. A gyerek alszik
Megnyugszik hát és eloltja a fényt,
jaj, de kigyúlok és már nem nyughatom én!
A kinti éji vihar pici ikeröccse
ébredezik mellkasom közepén...
Gyenge az ember. Városa csöpp "fészek" csak,
az égbolt nagy, széles eresze alatt,
mégis: a végzet nem verheti le,
ha dacolni, szeretni mer, ha szabad!
Éltem parányként, iszapban, porban,
és állatként fák s hegyek odván,
mindig a harcok élein forogtam,
így alakult ki emberi orcám,-
vihar! Te is formáltad! Faragtad,
csiszoltad testemet, koponyámat,
fel-fel szítottad elmém parazsát,
s lám elmém lángja ellened lázad!
4.
Ó, nem vakít dölyf, nem kihívás ez,
de kell hát állok elébed:
legyőzhetetlenné tesznek az "álmok",
a vágyak, a munka, az ölelések.
Látom az elhagyott partok kígyóvonalát,
nagy útjaimat a Zajló Időből,
s hiszem: élet vár nem egy távoli bolygón,
ha kiszakadnék a Földből!
Ember vagyok. Ha meg is rettent,
tehetetlenné nem tesz a Gond,
se jégkorszak, se árvíz, se aszály,
se hegyet-völgyet rengető iszonyú "vakond"!
Bújj hát ide kedves. Jőjj,
jőjj, ne félj.
Kint már oszlik az éj, csitul a vihar ereje,
s egyre áttetszőbbé tisztul az ég,
a látóhatár pereme...
S bár egy-egy "szelídebb" villám
néha-néha még bevilágít,
már békés esőben fürdik az ablak,
s meg-meg reszket szívem a vágytól,
mint a virág kelyhe, ha megtölti a harmat...
Magamhoz vonom és ölelem, ölelem
csókkal borítom felizzó, remegő nőmet:
- Nézd, ha ziláltan is, szép városunk Él!
Élünk! S szeretlek! Érzem erőnket!
