ESŐHÁLÓK
- Látomás aszályban -
Nagy, izzó nyár volt,
a hegyek tűzmarta meredélyeiről
fonnyadt fürtökben csüngtek alá
a kertek a völgybe,
ó jaj, de eső nem hullt egy csöpp se
már hetek óta,
hogy a gyökerek szomját eloltva
belelobbantsa gyümölcsbe, lombba
a lét gyönyörét...
Mintha megperdült volna az ég,
s az ördög lángoló ujja hegyén
forgott volna a táj,
a nyár hatalmas sárga vadlovai
bekavarogtak földjeinkre,
s már-már a szikárrá leapadt
folyók horpaszain legelésztek,
s a medrek villogó csontja felett
harapdálták a vizet,
s ekkor a kéklő zománccá égett
égbolt alatt megláttam Őket,
a Küzdő Pányvavetőket,
elnyűtt, széles szalmakalapban,
nőket és férfiakat, amint nevetve,
zizegő, jó erős vízsugaraikat
ki-kivetve a sápadt mezőkre,
védték -
és megvédték! - a termést,
s akiknek unokái majdan felmagasodva
a párolgó tengerek öbleiből,
a messzi jövőből,
óriási maguk szőtte esőhálóikkal
kiemelik Földünk porából a Nap
parazsat tajtékzó, égő sörényű vad lovait,
a ránk-ránk suhogó, lihegő,
aszályos nyarakat...
