| |
ÚTSZÉLI KÚT
Megrepedt talpam alatt gőzölögnek az utak,
fejemre suhogó bús fák lombja hajolt,
de felbuzogok, mint magányos, útszéli kutak,
melyekbe ezüst vödörként fut le a hold.
Jól ismerem e tájat. E város vad, komor arcát,
révült zöld pupilláiban a gyárak tüzeit,
kék füsthaját s porból szőtt lomha kacatját,
melyet a sóhajtó szél széles vállaira terít.
Itt cseperedtem. Mint zuhogó, erős szíjon a bog,
szívem szép, tüzes csomója ide verődik,
itt bomlik zizegve szálaira, vérem idecsorog,
ahol az életet küzdő, sajogó emberek őrzik.
Az Ő élő kútjuk vagyok én... Halálig vívom,
hogy égő szomjukat oltsam, értük e földet,
fakadjon forrás minden tiszta papíron,
édes-friss itala bánatoknak és örömöknek.
Itt vagyok hát. Viharvert kútház, topolya-káva,
kavicsos mélység hűvös-lágy, eleven vize,
jöjjön, hajoljon versem tükrére mind aki árva,
s kelő Napként ragyogjon rá vissza a szíve,
mert a hit új dalait zúgom én ebben a tájban,
azt sem hallgatva el többé, ami perzsel:
hiszem, hogy az ég bíbor, kagylóhéj foglalatában,
végül is széppé vési világát
a vajúdó ember...
|
|
