| |
ÍTÉLETIDŐ
LÁNGOLÓ EMBER
- a háborúk útjain -
Íme, ide vergődtem a part közelébe,
füstölgő, alélt, szelíd kedvesemmel,
arcomból tenger sír fel az égre,
s vihar birkózik tiszta szívemmel...
Nagy lapockáim sziklákká váltak
remegő, sistergő bőröm alatt,
de fel-felkapnak, mint dörgő szárnyak,
s lázadva verik a forró sarat.
Szállnék! De hová? Ki e világból!
Enyhet adó, hűs, józanabb tájra,
mert jaj, a lábam parázsban táncol,
s szívek pattognak párom húsára!
Vad, élő szikrák, égő dárdahegyek
fergeteges, rőt csúcsai döfnek,
Ó Ég! Nézd karomon a kedvesemet:
füst-haja végig söpri a Földet!
Így hordozom Őt, hű, lángoló ember,
városon, sztyeppén és erdőkön át:
ölelem, menteném sajogó szerelemmel
életem megperzselt szép madarát.
Rongyos cipőmből, mint szörnyű kígyók
tekerednek körém az üszkös utak,
ölnek, ölnek, jaj megölnek a kínok,
ha nem taposom el a háborúkat!
Mert szakadatlanul szórja, dobálja
csóváit ránk a Rút, Gonosz Átok:
belekap mellünk mély csontkosarába,
s tépi belőle a zengő világot,
a szerelem édes-bús, lágy-egű táját,
a hűvös, szűz vizek kék-aranyát,
hol a hűség s az öröm zúgja csodáját,
sarkig tárva a Tér Kapuját...
Ó, nem! Gnóm minket sose ölsz
meg,
dobj bár száz csóvát tiszta szívünkre,
kósza lábunk bebolyongja a Földet,
s beletapossuk rút arcod a tűzbe!
Mert íme, itt járunk már a Víz közelében,
a békésen csobogó, új-örök parton,
a Végtelen Idő bölcs bűvöletében,
lángoló férfi és eszmélő asszony...
|
|
