| |
A HOSSZÚ ERDŐALJI ÚT
1.
Ma is gyakran eszembe jut
a hosszú erdőalji út:
kis csizmád rúgta a havat,
s rőzse púpozta hátadat.
Elől apád ment és anyád,
roskadozva az éjen át,
jegesen fénylett fent a Hold,
s az erős szél hozzád sodort.
Emlékszem, gyermek-válladat
fehéren verdeste hajad,
a hosszú út mély hóba fúlt,
s hullott a hó, hullt, egyre hullt...
Elől apád ment és anyád,
mint görnyedő útszéli fák,
s lábuk nyomában te meg én,
"kilencszáz-negyvenöt
telén..."
2.
Mentünk s megyünk a Hold alatt,
egyre gázolva a havat.
Előttünk a két jó öreg,
arcunkon égő pír remeg:
Négy felszabadult nyűtt cseléd,
hordtuk a herceg erdejét, -
egy-egy hát rőzse, száraz ág,
táplálta hitünk parazsát,
bontott tüzek szívünk felett,
bevilágítva az eget.
A szilaj szél gúnyánkba bújt,
s dalolt az erdőalji út,
azt dalolta hatalmasan,
hogy végre, végre béke van,
valahol felszállt egy rigó,
s szakadt a hó, szakadt a hó...
3.
Mentünk s megyünk a tájon
át,
elől apád megy és anyád,
s lábuk nyomában te meg én:
a szerelem és a remény.
Hátunkon egy-egy barna ág,
ég, föld, csillag, ország, világ,
s fut, fut velünk, fut, egyre fut,
a hosszú erdőalji út...
|
|
