ÉLETSZOMJ
A megújulás örömét keresve
Ó, szomjúság!
Ki tudja már, hogy világom kopár,
vadul kanyargó hegyi útjait járva,
a megújulás örömét keresve,
hányadszor kezdek elölről mindent?
Álmodozást, munkát és szerelmet
Olykor, ha nagyon rámsötétül az este,
s már-már forró szurokként dől rá a tájra,
nekivágok a nyers, böjti szeleknek,
hogy hitem árva,
jánosbogárka-fényétől vezetve
frissen csobogó forrásokra leljek,
s eloltogatva tikkasztó szomjamat,
bele-belekiáltom a süket éjszakába,
hogy nem és nem!-
Hogy Sziszüphoszként, értelmetlenül
soha többé nem görgetem fel
nagy, szikla-nehéz szívemet erre,
az átokverte, istentelen hegyre,
mely újra és újra a mélységbe vet...
Ám, ha az értelem vezeti léptemet,
vén Atlaszként is tartom az Eget,
s Vulkánusz pörölyét táncoltatva
felújítom a Göncölszekeret,
hogy csillagpatkós jó táltos lovam
gyorsabban röpítsen tovább
a tűzzel játszó kis földi istenek
gyötrő háborús völgyei felett,
jégszirteken és hóörvényeken át
abba a virágzó és termő,
álmaimból újra és újra felderengő,
szép, asszonyarcú tájba,
melynek végtelen kék térségeiben,
majdan megbékélt szabad Anteuszként
élhetem az életem,
s jó televényből merítve erőmet,
végre boldoggá tehetem a Földet,
esőktől áldott kedves szeretőmet,
új és új derűs nemzedékek anyját,
akikkel együtt vetve és aratva,
ráírjuk minden tiszta búzamagra
az Emberiség Aratódalát,
s ahol fel-felzsongó nyári esteken,
ha dúsan terített asztalunk fölött
ünnepi gyertyákat lobogtat az ég,
unokáimnak el-elmesélgetem
hosszú, hosszú küzdelmes életünk,
igaz történetét,
és főleg azt, hogy egy parányi
gyermeki hit
jánosbogárka-fényétől vezetve,
hogyan is juthat el az ember,
éltető forrásaitól
a csillagokig...
