| |
KÜLVÁROSI ELÉGIÁK
1. LÁMPÁS
Az égen sárga petrólámpa,
üvege kormos és törött:
felhőkanócon ül a lángja,
az esti külváros fölött.
Megtorpanok. Egy pillanatra
utamra apám árnya leng:
megizzadt nagy kő csontos arca
kérdőn rám néz és elmereng.
Aztán - mintha jéglapba lépne
éjbe tűnik. De szürke, zord,
égbe kavargó üstökére
sokáig fényt szór még a Hold...
A vén lámpás...
S mint egykor, régen,
szívem vad véresőben ázik:
itt, egy beroskadt árok szélén
karmolta földbe
balladáit...
2. JELKÉP
Állok apám sírhantja mellett,
szél beszél hozzám, ág ölelget,
s elárvult szívem hold-udvarára
bevilágít a kis mennyei lámpa.
Mint örök jelkép, ragyog,
hogy lássam,
népem viharos útját e tájban
a fel-fel robajló "nagy meredélyt" mely
összeköti a földet az éggel...
Ó, zajló mélység, vágy, öröm-éhség,
munka és halál, kínok és álmok
ti váltjátok meg ezt a világot,
s a szerelem:
íme, derengő, friss piros erdő
itt ez a város,
melynek sok-sok milliónyi
cseréplevelét
harmattal gyöngyözi be a
hajnali ég...
|
|
