APÁM BALLADÁJA
1.
Szikár alakját elnyelte az éjjel,
a rongyos felhők vállára hulltak,
otromba, elnyűtt félcipői alatt
a durva kövek fölcsikordultak,
azután unott, félisteni kéjjel,
taposta s rúgta szerte-széjjel
a cipőire makacskodó sarat...
A temető felé ment. Cigarettázott.
Tenyere ökölbe szorult vacak,
mosástól fakult nadrágja zsebében,
s bús száján birkóztak a szavak.
Megsimogatta a hűs temetőárkot,
s eldünnyögve egy cifra átkot,
- egy furcsa, lázongó miatyánkot
felsírt a nyirkos árokfenékben...
Könnyes-kék szemében utoljára,
megcsillant még a múlt, az élet,
majd egy tétova mozdulattal
elővette farzsebéből a mérget.
Szelíden halálba-rándult a szája,
s belezuhant a zord éjszakába.
Így talált rá a nyári hajnal...
2.
Szegény apám... 46 évet élt csupán.
A gyár és a front rokkantja volt.
Gürcölt, harcolt és szenvedett.
Aztán megunta e rossz komédiát,
s a búcsúzáskor szám szélére karcolt
egy végtelenbe nyöszörgő balladát,
anyámnál pedig így rendelkezett:
mama, ha meghalok - ne sírjatok,
s a nyughelyemhez kihúzó lovaknak
adjatok dupla abrakot,
s ha lehet - friss zabot...
Csepel, 1943. július
(Apám halálakor, amikor ezt a balladát írtam, 19 éves voltam)
