| |
EGY KIS RÜGYSZÍVŰ LÁNY
Járom a tájat,
kamaszéveim kócos, elmerült világát,
s fel-fel jajdul bennem az a kedves,
hajdani fenyves,
melyet halálba táncoltattak a balták...
Ó, balgák,
ti akik mindennek ami szép, odavágtok,
most hol keressem azt a szőke kis erdei lányt,
aki úgy várt itt rám, nap-nap után
a fenyves alatt,
mint a legkékebb égboltú májusi Nap...
Hej, Királyerdő, tekergő utcák, öreg házak,
még ma sem értem, hogy miért éppen
ez a régi kamasz-szerelem
ragyogott fel vénülő férfiszívemen,
de egyszer csak megcsendült bennem a hangja,
és könnyű sárga ruhában, mosolyogva
megjelent képzeletemben ez a neve-sincs már
kis erdei lány,
s én felkerekedtem és elhagytam érte a várost,
hogy megkeresve viszontláthassam
Őt,
jaj, de hiába járom az erdőt, a síró akácost,
az egekbe táncolt fenyves alatt,
lent a folyónál,
a nyirkos, homokpapucsos parton,
csupán egy megtört kis öregasszony
lépeget csoszogva szembe velem:
- Kit keres kérem?
kérdezi tőlem halkan, rekedten,
és bennem,
"fejszéktől" kopogó férfi szívemben
újra és újra feljajdul a táj:
Ó, hová tűntél kis rügyszívű lány?
Ha tudnád, mennyire fáj,
hogy egykor rám nyíló viola-szemed
ragyogásából
nem nevet vissza rám - soha már
az a nyár...
|
|
