| |
"SEPEL"
Esténként, ha a barna homályból
felcsap a kohók lángja,
kacagva előugrat a tájból
Sepel, Árpád lovásza.
Képe kemény és csupa fény,
nyers, erős válla csupasz,
s fel-fel horkan a meggyszínű mén,
ha a véknyába cikkan a vas.
Esténként a Duna reszkető tükrén
meg-megidézem az árnyát,
a sziget vad, kvarcos ezüstjén
Árpád hetyke lovászát...
Itt száll, átugrat századok árkán,
alakját beragyogja a Hold,
nem volt Ő vezér, se sámán,
de a nyeregben ördögi volt!
Szinte hallom, hogy kürtje szavára
mint dübög vízhez a ménes,
és látom, hogy űzi a vágya
asszonya fekvőhelyéhez...
Itt állt a sátra, itt járta a partot,
ahol ma kohók lángja lobog,
ahol mi, maiak vívjuk a harcot,
mi, mai honfoglalók...
Esténként tűnődve el-el nézem a tájat,
mely egy lovásztól kapta nevét,
a Dunát, a gyárat, a füstverte fákat,
Csepelt, a várost, "Sepel szigetét",
s a csendből, a mélyből, harsogva, zúgva
lelkemig csap fel a víz:
Ó, vajon majdan, ezer év múlva,
megidéznek-e engemet is?
|
|
