PART NÉLKÜLI VILÁG
Ifjúkori ars poétikám, 1952
1.
A hangulat, mely előcsalt a házból,
egy folyóparti földháthoz sodort,
innen nézem, hogy ver fénysugárból
selyemsátrat a táj fölé a Hold.
Messze, a zsongó városmélyi éjben,
egy asszony vár rám kormos fák alatt,
könnyek úsznak pillái sűrűjében,
mint nádszálak közt csöpp ezüsthalak.
Vár rám. Ölelne - s engem vonz a mélység,
elcsal tőle a partnélküli táj.
Ó, honnan tört rá szívemre a kétség?
Bolyongó szellő, szólj, felelj: mi fáj?
Ki vagyok, mondd? Honnan, hová megyek?
Miért, mi célra szült meg az Anyag?
Körös-körül a menny bokra remeg,
s a csillagok csak - jánosbogarak?
Ember vagyok. Hatalmas láthatárú,
parányi lét a zúgó végtelenben,
s költő is vagyok, merész, tiszta álmú,
de elveszek e szörnyű méretekben.
Alámerülök: halkan, észrevétlenül,
mint minden hulló sejt és holt atom,
s ha van Erő, mely porból fényre szül,
az Életet újra kezdve - folytatom!
2.
Dúdol a szél... A folyó tompa tükre
lepkék násztáncát tükrözi felém,
mint hópelyhecskék szélvihartól űzve,
kavarognak a hullámok hegyén.
Millió lepke... honnan törtek fényre?
A változások vak mélyeiből,
a rút mocsárból ím a férgek népe,
tündérsereggé válva - özönöl...
Bűvös virágzás... éjféli varázslat:
kétórás élet, - kérész-szerelem.
Vad ölelésben reszketnek a szárnyak,
majd aláhullnak lágyan, csendesen.
Kétórás élet... Nincsen semmi kínja,
csak öröme, csak boldogsága van,
s ha felragyog a hajnal szelíd pírja,
halott lepkéket ringat a folyam...
3.
Mióta folyhat már e tánc az űrben,
az egysejtűtől föl az emberig?
Hány "féregősünk" égett el a tűzben,
míg elértük a "Koponyák Hegyit?"
Hová merült el az a "nemzedék" mely
a szervetlen anyagból létre kelt?
Mily ősparányból lobbantott a fény fel
oly bűverőt, mely értelmet nevelt?
Hogy' törtünk át "a kambriai parton",
s a Jura-korszak palás tájain?
Féreglárvából "nőtt ki" az az asszony,
ki ma emberként szítja vágyaim?
Féregből hal és halból borzas állat?
Ki fejti meg e sok-sok változást?
Ó roppant Műhely! Nagyhatalmú Lázak!
Oldjátok bennem fel e látomást!
Féregből- állat? És "majomból" - Ember?
Homérosz? Krisztus? Petőfi? Lenin?
Köröttem zúg a part nélküli tenger,
s halk ének sír fel lelkem mélyein...
4.
Költő vagyok: daloló ember-állat.
Apám: a Nap. Anyám: az Ősvizek
Nincs bennem gőg és nincs alázat:
a holt egekbe Életet viszek.
A Valósággal akarok szembenézni:
farkasszemet a part nélküli tájjal.
Nem hagyom magam többé megigézni,
se "kozmosz-köddel" se "láng-
planétákkal".
Élek: amíg élek. És végzem a dolgom.
Harcom törvénye teljesen betölt:
szívem kagylóját addig vésem, bontom,
míg igazgyöngyként felcsillan
a Föld.
Két óriási fegyver van kezemben:
a Szerelem és Tudás fegyvere.
Velük vágok Utat a Végtelenben,
a Titkok Gyémánt Csúcsai fele.
Egyéni sorsom széthull az Időben,
de amíg él a Föld, a Víz, a Nap,
emberfajtám erőt merít belőlem,
s életre kelti nagy álmaimat...
Csepel, 1952. május
