| |
WALPURGIS-ÉJ
Én úgy érzem már éltem egyszer
ezen az erdős, buja tájon,
beszélgettem e vén kövekkel,
ezen a mohos sziklaháton.
Magányos, zord remete voltam,
hajnaltól estig mást se tettem,
csak halászgattam a folyóban,
s öles medvékkel verekedtem.
Kunyhómra ínség ritkán támadt,
sziklámon vidám tűz lobogott,
mégis, esténként hűvös bánat
nyirkos ködkarja fojtogatott
így hát egy bús, borongó éjen,
szerelmi vágytól meggyötörve,
otthagytam a remeteséget,
s elindultam vissza, a völgybe,
ahol gyönyörű asszonyok éltek...
Megbabonázó Walpurgis-éj volt:
a tűzárnyékba merült parton,
rám nevetve elébem táncolt
és megölelt egy ifjú asszony.
E megkísértő furcsa álom
még ma is lángot dob szívemre,
hajdani szép, vad boszorkányom
éppen olyan volt, kedves,
mint te!...
|
|
