| |
TÜKÖRKÉP
Ars poetica
Ülök:
vén, korhadt tuskón, lent a folyónál,
egy végtelen tükörkép közepében,
ülök és szalonnát sütök,
s míg lábam előtt füstkámzsás, zömök
tüzecske leng,
a térdemhez és arcom köré pattogó,
törött,
sziporkázó kis "csillagok" fölött
hatalmasan,
- gyenge nyársammal éppen egy időben, -
lassan forogni s búgni kezd a csöndben
az esti égbolt roppant dinamója,
s rádöbbenek:
nem rugója, csak szerény mutatója
vagyok e tüzes csillagszerkezetnek,
mely csöpp máglyámra visszamosolyog.
Mégis:
míg gondolkozva szítom a tüzet,
s vén, korhadt tuskóm púpján kuporogva
kenyeremet és szalonnámat eszem,
átjár egy józan, derűs indulat,
az a tudat, hogy Ember vagyok.
S tán az is valami,
hogy szépen tudok rólad vallani,
bölcs iskolám, Nagy Világegyetem.
2.
Ülök:
vén, korhadt tuskón, lent a folyónál,
éneklő barna rög, kit megjelölt a Föld,
hogy csillagokhoz igazítva sorsom,
tüzet gyújtsak és megőrizzem azt,
hogy világunkban én is megteremtsek,
ha többet nem, egy kicsi tiszta fényt,
és legalább egy tenyérnyi tavaszt...
|
|
