ŐSASSZONY VOLT...Egy fatuskón ült. Éppen olyan volt,
mint Cooper mohikánjai:
haja füstként lobogott, bőre lángolt;
s bronzból voltak a vállai.
Nem volt se szép, se rút az arca,
de mellét Isten ujja véste:
bimbóját éhes gyermekének adta,
s bámult a tűnő messzeségbe.
Nem volt se szelíd, se kihívó,
s nem volt benne semmi szemérem.
Ősasszony volt. Virágként nyíló,
Örök Anya, kit nem érhet szégyen.
Csendes, parazsas nyári nap volt,
az udvar izzott, mint a katlan,
s a lelkem mélyén tiszta hang szólt:
íme, az ember - halhatatlan...
