ÉNEKLŐ ZIVATAROK
Itt a folyónál, a város alatt,
ahol tikkasztó, nyári napokon
futóhomokot kavar körénk a szél,
s megpörkölődő, nagy horpadt kalappal
köszönget a gyár a tűzhajú égnek,
itt egy-egy gyenge, langyos esőcske mit is érhet?
Ide erő és szerelem kell gyönyörűm,
szenvedélyes, Hatalmas Ének,
izmos esőkkel, bokrokkal, fákkal,
hogy felfrissüljön ez a kérgessé égett,
el-el szürkülő emberi élet...
És kő kell ide. Kő.
Sok-sokjó, kopogó kő és fénylő,
ruganyos aszfalt,
hogy a városszél messzire néző,
csupa-ablak házai közt
ne sárban - és porban, de ékkő -
ragyogású utakon vigyem elébed
szerelmem száz és száz éneklő zivatarát...
Jőjj hát gyönyörűm, jőjj hát,
s fogadd magadba szívem nyarából
ezt a csobogó, suhogó zuhogást,
hogy végre úgy Istenigazából
eloltva ajkunk égető szomját,
bennünk is kibonthassa vágyaink
új termő ágait és éltető csodáit,
ez a futóhomokkal küszködő
emberi világ itt...
