| |
AZ ÉLETET KI MENTI MEG?
Nézem a földet. Kőkemény.
Égeti, perzseli a Nap.
A völgy, mint izzó kőedény,
reped s ketté hasad.
Szomjazik, sápad a mező,
szédül, dülöng a nyáj.
Ó, távozz Nap, vad őserő!
Jőjj eső! - sír a táj
És - beborul. A nyári Nap
komor felhőkbe fúl,
s zuhogni kezd... Szakad, szakad,
dől irgalmatlanul.
Éjt nap követ s esik, esik,
mállik a föld, a mag.
A fák az eget verdesik:
tűnj eső! Süss ki Nap!
Harmóniát! - sóhajt a lét,
az ember és a föld,
szabad levegőt, tiszta fényt,
s friss, éltető esőt,
mert íme Élet és Halál
egy forrásból fakad,
éltet s öl is a napsugár,
ha eső nem szakad,
s pusztít az eső hogyha nem
követi fényözön,
mint vágyakat a szerelem
és sírást az öröm.
Nézem a tájat s megremeg
féltő szívem belé:
az életet ki menti meg?
E gond az emberé!
|
|
