| |
ESŐ
1.
- Eső! Esik az eső! Hát nem
gyönyörű?
Kedvesem nézz rám, az arcom csupa víz, csupa fű,
s hogy lekaszáljam - semmi remény!
Már nem is tudom, hogy mióta várlak e tájban,
nagy sápadt erdőm és mezőm közepén...
Ó, eső, te tiszta, zöld szemű asszony, életem,
földem
friss mosolya:
hét forró, meddő, hét szűk esztendő ásít mögöttem,
hét csontbanya.
Őket öleltem. Velük birkóztam éjeken, napokon át,
s ha egy-egy gyöngyszem fel is parázslott
szívem kagylóján,
szomjas szám mindig csupa láz volt. Csupa só.
Mert jaj, dal és szerelem nélkül meghal
az ember,
eleped és kiapad mint aszályban a föld,
s a folyó...-
... De íme megtört,
megszakadt végre a csend, zeng bennem az Ég,
megeredt bennem a szó, a te újra kopogó
szavaid szerelem, Te nagy-nagy Égi Erő
ki fényre dobolod bennem a Föld édes és mélyzöld
tengereit és élő
esőcsepp-arcú
dalait,
s nyelvem pusztáin új, zúgó erdőket
és buja tájakat
bontsz ki...
2.
Ó, eső, ess hát! Ess
suhogón, zuhogón,
sok-sok millió pici csepp,
s oldd fel a Földet lázaiból,
s te, vágyam üdve, te kedves, tűzből és porból
kimentő szép szeretőm, aki mezítláb
jössz át a mezőn - te se késs!
Jőjj hát és járjad
a táncot,
sűrű, esőcsepp táncaidat, cserepes szívemen, szilajon,
s én feléd fordítva csupa-víz,
csupa-fű arcom
eldalolom életünk új és új dalait:
Eső! Esik az eső!
Hát nem gyönyörű?
Kedvesem, hidd nekem el, hogy se a földön, se az égen,
se szívünk szomjas rengetegében
nincs csodatévőbb, szebb hatalom,
nagyobb Erő,
mint egy aszályt elűző nagy nyári eső,
s egy frissen zuhogó, suhogó
szép szerelem!
|
|
