ASZTALOM "KOVÁCSTÜZEI..."
Ha az alkonyi szél
szép, magas lángokra szítja a kedvem,
s piros vas-eső porzik a csend üvegén,
e nagy, városszéli tűzzivatar közepén
egy csupa-fény
rügypattintó, kemény kovács legény
veri a vasat bennem...
Ha rám nehezül az éj,
s őszülő fejemet asztalomra ejtem,
mindig Ő fejezi be a versem:
mély álmaimból is tisztán látom Őt,
amint derűsen, tűnődve megáll,
asztali lámpám tágas udvarán,
"üllőnk" túlsó felén,
s felmagasodva a hajnali homályból,
szívem ütemén,
szépen, okosan,
gyönyörű, karcsú hajókat kovácsol
fel-fel derengő, erős homlokomban...
