DONGÓ
Egy kis "kamikáze-pilótáról"
A kert fái közül,
szélesre kitárt ablakomon át,
mint egy parányi eleven bomba,
nagy, dühös dongó szállt a szobámba,
majd neki-neki zúdult a falaknak,
hogy visszavágja magát
abba a tágas, napfényes világba,
amelyből ebbe a szűk kalitkába,
illattól részeg fejjel betévedt...
Jaj, de hiába van nyitva az ablak,
újra és újra eltéveszti az irányt,
s már-már halálra zúzza magát...
Ó, a bolondja!... Lám ez a mérges,
létéért küzdő kemény kis fickó,
ez az "észhez tért kis kamikáze-pilóta"
úgy verődik ablakom üvegéhez,
mintha belőle
világunk összes kínja-reménye
kiáltaná fel a szigorú égre az életnek azt a jogát,
hogy szabadon és örömben éljen...
- Hej, dongó, dongó! - mormolom halkan,
s leengedve ütésre emelt kezemet,
szépen, szelíden kitessékelem őt
a szabadba,
s megenyhülő lélekkel nézem,
amint boldogan tovacikkan a fényben,
a kert zümmögő fái között...
