TŰZARATÓK
Míg idebent,
átforrósult asztalomra dőlve,
versem meredek hegyoldalán,
napperzselte fáradt aratóként
küszködik magányos ceruzám,
addig odakint,
a városszél morajló gyáraiból,
mint, komor vulkángyökerű mitológiai tájból
kiözönlő kő- és parázs-görgeteg,
surrogva árad hazafelé a tömeg,
melyből aztán itt is, ott is kiválik néhány
szikrázó vidám fiatal "tűzarató" és "aratólány",
s mint fáradt szívüket görgető
öreg titánok,
néhány ismerős, erős férfialak,
akik nap mint nap
bekavarognak suhogó verseimbe,
hogy segítsenek
küszködő, magányos ceruzámnak...
Mint a titánok?
A jó ég tudja mit mondjak erre?
Csak annyit látok,
hogy miközben reggel és este,
mint egy hatalmas, rongyos búzás-zsákot
vállaikra veszik ezt a földi világot
s tovább viszik az ablakom alatt,
izzadt arcukon olvadó aranyként
csordul alá a forró, nyári Nap...
