TŰZ-PAPÍRBA CSOMAGOLVA
1. Azt kérditek,
hogy a tüzet
szeretem-e?
Nem szeretemaz emberi elme vad lobogását,
szétcsapó lángját, gőgje tüzét,
de szeretem a sok-sok nevető sárga virágot,mely szelíden kinyílik tűzhelyeinkben,
ha jön a tél,s megőrzi bennünk a nyár melegét
a szelek éleitől,melyek, mint jeges kaszapengék,
- át a folyókon és a fenyveseken a hegyekről lesuhognak otthonaink
hólepte küszöbére...És szeretem a kemencék lángjait is,
a tüzet,melyből a pékek friss-piros kenyeret
tesznek elénk,rányitva arcunk ablakait a tájra,
a rőten aranyló cipók tükreire,
hogy lássuk az izzadt,fáradtan is fel-fel nevető aratókat,
a földek férfiait és asszonyait,a dombok és lankák hullámzó
hajlatain...
2. Azt kérditek,
hogy a tüzet
szeretem-e?
Nem szeretemse a vak-hit se a vak-tagadás tüzeit,
de szeretem az ösztönök erős, ősi parazsát, melyből a hit és az emberi törvény,
az erkölcs és a jóság hatalmas,
égő csipkebokrai nőttek, -
és szeretem a tüzet a "Kétely Kapujában",melyet az ész gyújt homlokainkban,
egy-egy csillag és villám szikráiból:
a tüzet - elménk áramait és kutató lézereit,a tüzet - a vegyészek teremtő új tüzeit,
a tüzet - papírba csomagolva az Írás
tisztán lobogó, gyönyörű tüzeit,
igen, az éltető jó és bölcs tüzeketlélekké, vasba, kőbe és fába lehelve
mind, mind szeretem,de haragvó haraggal megvetem őket,
a gyújtogatókat és a kapzsi haszonlesőket,akik sohasem nyúlnak a tűzbe,
csak várják -s kivárják! - hogy a sok-sok jóízű
gesztenyeszem kiperegjen eléjük
a küzdők égő, csupa-tűz tenyeréből!...
3. A tűzről
kérdeztek,
a tűzről?
Hát nézzetek szét:szerethetem az őrület lobogását?
Az ördög szeretőjét,akinek ölelésében szénné éghet
az Élet, a Föld, az Emberiség?.. Nem, nem,én azt a bátran és keményen visszaütő,
háborús lángokat oltogató forrongást szeretem,mely emberségünkből szerte lobogva
beragyogja a Földet és tengereket,
hogy megszabadítsa a létet iszonyú kínjairól.Engem a tiszta szerelmek szép tüze vonz,
az a tűz, az a csillag, melyre merengve néz a diák,ha távoli kedvese jut az eszébe,
és a tűz jár át, melynek fényeinél a katonák- egy-egy tenyérnyi, térdükön kisimított
papírosralevelet írnak az otthoniaknak,
s fel-fel idézve a békés, színesen kavargó napokata napfényben fürdő messzi mezőkön
és a gyári tüzeknél,nagyot sóhajtva beburkolóznak
pokrócaikba és álmodozva, hosszan, lázasanmegölelik a Földet...
