| |
TŰZFRESKÓ
Itt dolgozom,
szelek vásznába burkolózva,
lent a folyónál, egy roppant gyár-lugasban,
itt írom, festem szakadatlan,
álmom, szerelmem, forradalmam
egyetlen énekét,
az emberről, ki tűzben, vasban
újjáteremti önmagát, - s az emberiség életét.
Az asztalom nagy föld-vas üllő,
hegyfennsík és várostető,
s zöld tengerek fölé növő,
termékeny gondolatmező:
míg küszködöm, szikrák pattognak bőrömön,
s arcomon gyöngyözik a kő.
A hátam mögött szőke lány áll,
Ő emeli fölém a lámpám,
hajnaltól estig a Napot,
majd búzaarcú barna asszony
gyújt homlokomnál csillagot,
s ha nagyon zord és vak idő jár,
ha nagyon sötétek az esték,
hogy világomat tisztán lássam,
közelebb húzok a szívemhez
egy lobogó martinkemencét,
s így folytatom tovább a munkám:
költő- és festő-forradalmár,
Vulkánusz rézmetsző fia,
képeimet villámmal metszem,
s dalom a vas és tűz dala,
de világom élő világ,
nem mitológia...
Jó holt apámat sosem felejtem,
bár látszólag már messze jár,
itt él, itt biceg ma is bennem,
képeket dobbanó szívemben,
az Idő Állványainál,
s felragyogtatja színeimben,
a munka tűzfreskóiban a lét,
hatalmas, szép kovácstüzét,
s bíztat, hogy írj am, zúgjam, fessem,
percről percre és rendületlen,
kőbe, acélba, bronzba, fába,
s az égbolt kitárt kapujára
e halhatatlan kép-zenét, -
öntők, mérnökök, martinászok,
szövőnők és aratólányok
erejét és becsületét:
az emberiség énekét...
Csepel,1974.január |
|
