| |
TŰZFRESKÓ
GYALOGUTAM BÖLCSESSÉGE
Ballagok a Duna partján,
erdők szélén, hidak alján,
kezemben nagy, fekete ág,
hegyén fehér akácvirág.
Utam homályban kanyarog,
csak kis viráglámpám ragyog,
ő mutatja merre menjek,
zsákutcákba ne tévedjek,
hogy e lármás zsibvásárban,
a szívemet el ne adjam,
semmiféle hamis pénzért,
se csalóka vak-reményért,
gyalogutam bölcsessége,
vezessél a táj szívébe,
vezess ki e kőmalomból,
mielőtt még összemorzsol,
vezess messze, hol a város
részeg szája nem kiáltoz,
gyalogutam bölcsessége,
hajlíts források vizére,
tárd elém a Mindenséget,
szederillatát a szélnek,
éljek úgy, mint ősapám élt,
egyetlen ölelő lányért,
senki másért, csak őérte,
csak a kettőnk örömére...
Gyalogutam bölcsessége,
fordítsd arcomat az égre,
s vezess, vezess, oda megyek,
ahová a fényed vezet,
s talán boldogságra lelek...
Hová vezetsz? Görcsös botom,
forró kézzel szorongatom,
s visz, visz utam bölcsessége,
vissza sorsunk sűrűjébe,
vissza, vissza, oda ahol
küzdő népem élete forr,
s a táj nyers, vad tüzeiből,
acélöntők szíve dobol... |
|
