| |
Az ÉN VAÁLI ERDŐM
Nézd édes bátyám, Vajda János,
ez itt az én nagy vaáli erdőm,
ez a körém nőtt, robajló város.
Míg magányosan járom a sűrűt,
te jutsz eszembe öreg táltos:
ifjúságunk sosem tér vissza
álmaink kék tündértavához...
"Gina derengő, hattyúi képe"
havas-viharos télbe kavarva,
reszket szívünk kemencelángján,
s hamuvá foszlik pirkadatra.
Nézd, édes bátyám, Vajda János,
zord, örök gyermek, konok táltos,
acélkaptáram tüze-méze,
- öröme, kínja, keserűsége
itt forrt ki sorsom kenyerére,
így hát világom bármit kiáltoz,
akár megáld, akár megátkoz,
nem bújok én már senki máshoz,
se új asszonyhoz, se tüzes lányhoz,
csak ez az én nagy vaáli erdőm,
ez a zsongó, zsibongó város
öleljen forrón, jól magához.
Csepel, 1991
|
|
