HÓVIHARBÓL NAPSÜTÉSBE
Az évszakok olykor
oly gyakran váltakoznak bennem,
hogy az már-már szinte hihetetlen.
Lám, alig fél órája még; borús szemedtől verten,
rosszkedvem sánta fekete lován,
úgy bóklásztam, úgy poroszkáltam
egy rám kavargó őszi-téli versben,
mint egy elárvult, kósza csavargó,
aki az ide-oda kanyargó
autók és villamosok vad vas- és hó-
forgatagában csak arra vár,
hogy mielőbb lekaszálja a halál,
most pedig, hogy újra felém nevető
derűs - szép asszonyarcodat látom,
bármily komisz is kint az idő,
már nincs bennem semmi homály:
Íme, feléd forduló ceruzámon
máris új tavaszt, új nyarat
táncoltat a táj!
