| |
ASSZONY A HÓ-SUHOGÁSBÓL
... És végre! -
megcsendült a csend. Nyílik a kerti kapu,
s arcom csupa dér rengetegét beragyogja a vér,
mert látom, hogy Téged hoz vissza az út
a sűrű hó-suhogásból,
s Te lépsz be az ajtón, kicsi asszony.
Te: széltől rőtre, pirosra sütve, mosolyogva, -
s a házban máris vidámabban táncol a tűz,
s mindent betölt könnyű erdei illatával a kontyod
és puha bőrbekecsed, melyből úgy bontalak ki,
oly áhítattal,
ahogyan ünnepi hangszert bont ki remek
tokjából az ember,
s oly izgatottan, vággyal és szerelemmel,
ahogyan egy gyönyörre éhes kis siheder hámozza ki
érdes burkából az édes sárga narancsot,
melyben a Föld mámoros, forró kertjei ringnak,
s a végtelen délköri ég nagy buja násza,
napja, esője, fűszere reszket...
Öntsd hát a fényed élő esthajnali
csillag,
felhőtlenül szép asszonyi test, dús pici táj,
s téli világunk éles tőrei közt is
átölel minket a trópusi nyár...
|
|
