A KÚT ÉS A VÁNDOR
Erőim már-már elapadtak,károgva
szálltak rám a varjak,
sóhajtva néztem
fel az űrbes
beburkolóztam porba, füstbe.
Magányos kútház:
ki látta kínom?Sziklák rejtettek fekete síkon,
fölöttem szomjas pacsirták sírtak,s medrem kövein kígyók tanyáztak,
mikor a tájban rám lelt a Bánat...
Ágrólszakadt, nagy árva legény volt,
gúnyát hordott és kutyaszíj bocskort,
rám fordította bús szeme-kékjét,
melyből sütött a testvér-szegénység.Így néztük egymást, égve a láztól,
szomjazó kút és szomjazó vándor...
Egy korty vizet kért. Ember - a kúttól.Ó, de hiába tért le az útról!
Állt hát, csak állt és záporos szemmel,Ő itatott meg: kutat
- az ember.
Aztán ahogy jött, búsan, szegényen, tovább indult a
holt jegenyésen...
1957
