EGY VÉN TÖLGYFA
TŰNŐDÉSE
Ó, vajon sejti-e az ember,
ha viharban felkavargó lombom
hatalmas, zordon lobogását látja,
hogy mélyben küszködő gyökereimmel
a föld bánatát oldom?
s ha leveleim finom ereiből, mint írást,
fel-fel sejdítem örömöm és kínom,
megérti-e a sorsom?
Vajon látja s meghallja-e,
hogy mennyi vágyat, kiáltást és sírást
küld fel a szálló ég felé,
egy öreg tölgyfa őszi éneke?
S ha éles fejszéjét ránk villantva
szép, eleven fák gyökereire vág,
a szíve mélyén vajon megérzi-e,
hogy feljajdulva megremeg alatta
az egész világ?
