| |
ŐSZI SZERELMI DAL
A városszéli dombokon
már sírva jár a szél,
s meg-meg legyinti homlokom
a sok hulló levél.
A nyári esték melegét
borongás váltja fel,
befutja kedvesem szemét
és lágyan rám lehel.
A hamuba fúlt ég alatt
honnan, hová megyünk?
Hajunkra szürke köd tapad,
s vacogva reszketünk.
Minden oly szelíd, tétova,
mint gyenge lábú őz,
suhog a halál ostora,
s fejünk fölött köröz,-
de nézd, a hegyen kedvesem,
szüretre gyűlt a nép,
szikrázó bor dől édesen,
s kínálja tűz-ízét!
Az életet dicséri mind
és telt pohárt emel:
emeljük fénylő szíveink
mi is magasra fel!
Emeljük fel a bágyadó,
bús őszi Nap felé,
s kiáltsuk forró, lázadó
vérünk az életé!...
Ha szél jajong, ha köd szakad,
bennünk lobog a vágy,
s összehajlunk az ég alatt,
mint két virágos ág...
|
|
