| |
SZEPTEMBERI VIRÁGZÁS
Őszül, sárgul a kertem,
sápadunk mind a ketten.
A rozsdás, holt avarban,
fel-fel sóhajtunk halkan.
- Szederjes, nézd az ég már,
eső hull, kósza szél jár,
ó, de mi ring amottan,
bolondos, friss csokorban,
azon a csitri, vásott,
táncoló almafán ott?
Virágok, Istenemre!
Három csöpp újszülöttke?
Három tavaszi álom,
szeptember végi ágon!
Ülnek zöld lombkosárban,
a fán, mit tűzre szántam!
Szegényke alig élt már,
elszállt fölötte hét nyár,
s csak búsult egymagában,
meddőn a kert zugában:
nem leltem benne kedvet,
almát még sose termett,
ej! - végül eltökéltem:
elfűtöm még e télen!
Mért álljon itt oly árván,
termő társai árnyán?!
S Íme, mit tesz a kedves?
Fohászkodik szívemhez.
Néz, néz rám mosolyogva,
anyácska, aranyoska,
mutatja gyenge ágát,
három piros virágát,
mutatja fel az égnek:
"Ne vágj ki! Élek! Élek!"
s én fejszémet ledobva,
csak állok fellobogva,
csak állok, értő ember,
szemben a zord egekkel,
nézve a győztes fácskát,
küszködő szívem társát,
s dünnyögés kél a számon:
- No, jó, jó, élj, nem bánom,
vesztedet nem kívánom,
élj és álmodozz csendben,
a nyárról önfeledten,
s túl e sápadó kerten,
élj örökké e versben,
bolond, nyár végi álom!
Bár győznénk
a halálon...
|
|
