| |
A "RŐZSEHORDÓ
NŐ"
- Egy Munkácsy-kép igézetében -
Jön át az erdőn.
Úttalan, rozsdás, csupa-kő úton.
Fű-lomb hűvösén. Piros kendőben.
Zöldben, fehérben, kékben.
Görbén, kopottan is gyönyörű szépen:
halk, kicsi nő...
Nem is tudom... Lehet, hogy régholt,
szegényke nagyanyám Ő - fiatalon?
Míg ül, ül, pihengetve, ölbe tett kézzel,
egy széles föld-pad nyers-puha szélén hallgatagon,
s meggörbült hátát, mint a parázs,
égeti, nyomja a szúrós rőzserakás,
úgy zsong-bong bennem a csendben
ez a csupa fény, csupa láz,
árnyakkal átszőtt nagy, távoli erdő,
mint egy hatalmas, ékes, sejtelmes méhes,
mint ezernyi színnel egymásba rezgő,
égi-földi varázslat... Lám, ez a fáradt,
tűnődő arcú kis parasztasszony
hátat fordított a halálnak,
s hazánk széljárta derűs tájaiból,
a Szépség erdejéből
hordja és hordja a hátán a rőzsét
otthonainkba,
hogy tűzhelyeinkben ki ne hunyjon
sohase a békés emberi tűz,
s hogy a duruzsoló, pattogó ágak,
meleget adjanak ennek a földnek,
ennek a hűvös földi világnak...
|
|
