| |
MAGÁNYOS "FARKAS"
Egy eltévedt erdőalji öregemberről
Házikóját - jó ötven éve már - maga faragta,
szívós és komor vörösfenyőkből. Heteken,
hónapokon át,
éjjel-nappal villámlott nagy kezében a balta,
s míg fel nem épült a nyers, pici ház,
zokogva táncolt, zuhogott körülötte az erdő.
Nyugtalan volt és lázas, mint a vad parti szelek
és a meg-meg rezdülő nád a szélverte vízben
s a durva tetőre úgy rakta fel a cserepeket,
mint csillagait egy ifjú, nagy égboltú Isten,
aki "külön világot" álmodik magának.
Hogy honnan jött? És miért menekült ide, e zugba,
a társadalom viharos és zavaros sodraiból?
Senki sem tudja.
Hajóját talán szerelmi csalódás zátonya zúzta?
Kavarog körülötte a por
és örvénylik a víz, ha foltos hálóját leereszti
a mélybe...
Így éldegél itt már ötven éve. Nappal a vízen,
s éjjel odúja zizegő, rossz vackán nyöszörögve.
Magányos farkas. Ezt vágyta? Senkije sincsen:
se családja, se barátja, se hű szeretője,
csupán vak árnya tántorog vádlón körülötte...
A morc öreg, - ma már csak így ismerik őt,
itt kint a halkan borongó, hűs-ölű tájban.
Minden hajnalban feltűnik borzas fái között,
vastag indákkal ölelt kunyhója ajtajában,
és nézi, nézi az ég felé törő, távoli várost,
a Zsibongó Kaptárt, a közösség kibomló álmát,
s a régi büszke, szekercés ifjú villan elébe...
Ó, hogy ficánkolnak hatalmas vállán a szálfák,
amikor az élet, a harcok szelei elől kitérve,
a nyílt vízre ebbe a zárt kis öbölbe futott...
Lám, dombos melle beroskadt. Arca: havas kő.
Nagy harcsabajusza jégcsapként lóg le róla,
s míg vacogva sír, bőg, bömböl körülötte az erdő,
ő csak áll, áll, kunyhó-bárkáján dérbe-vonva,
mint egy eltévedt, fáradt vén hajós...
|
|
