ÉPÍTŐ EMBEREK
1.
Ha hűvös-homályos útjaimon
gondterhelten kószálok a tájban,
mindig meg-meg állítom a lábam,
ha életre elszánt építkezőket látok.
Megvallom, hogy senkit sem csodálok,
bámulok úgy meg,
ebben a körénk kavargó ítéletidőben,
mint Őket,
ezeket a gyárak kaptáraiból kirajzó,
munkából munkába siető nőket
és férfiakat,
akik nekifeszülnek a kósza szeleknek,
s kínnal-keservvel,
hosszú hónapokon és esztendőkön át,
rakják a falat, cserepet, palát,
míg felépítik, megteremtik végre
azt az egynéhány kedves-szép szobát,
azt a szerény, de meghitt, puha fészket,
mely nélkül nincsen teljes emberélet,
s nincs olyan igazán megbékélt család,
mely füstárnyékban forgó Földgolyónkon
otthon érezhetné önmagát...
2.
Ha hűvös-homályos útjaimon
itt is, ott is hetyke kis lángot
hajlítgat elém a városszéli szél,
s életre elszánt építkezőket látok,
újra és újra átmelegít a remény,
hogy az élet erősebb, mint a halál,
s hogy a Szerszám végül is legyőzi
a Fegyvert,
s felmagasítja sajogó tenyerünkből
azt a világot,
azt a békésen zsongó, gyönyörű, tágas,
Csillagcserepes Házat,
amelyben végre az ember
derűs otthonára találhat.
