| |
KUSZA TÁJAK GARABONCIÁSA
Esténként, ha megbékél a város,
az öreg Nap lemegy a Dunához,
vissza sem néz, ballag füstölögve,
fekete por kavarog mögötte.
Én is megyek, halkan dudorászva,
kusza tájak garabonciása,
kósza lábam elbolyong a parton,
s vállaimra árnyat vet az alkony.
Szeretem e kócos kis utcákat,
a vén Dunát, a mogorva gyárat,
élet-halál nékem ez a város,
ragaszkodom hozzá, mint anyámhoz.
Élhetnék tán mosolygósabb tájban,
mint itt a Láng és Füst városában,
de itt élek, ahol küzdő népem,
szívverését mellkasomban érzem.
Itt élt, itt halt sok kesergő ősöm,
minden utca, kert, ház ismerősöm,
ide kötnek jó cimboraságok,
átkok, kínok, remények és álmok.
Az ég alján pici máglyák égnek
martintüzek, békés, szelíd fények,
rájuk suhint életünk nagy szárnya,
s beragyognak lelkem udvarába...
|
|
