NAPLEMENTE
Míg néhány dalom messze fent,
szétszórva száll a hegy felett,
én itt ballagok íme, lent,
körém kavargó hetven évem
szélütött, sápadt erdejében,
fáradtan, botladozva, fázva,
s hol a sasszámyú ég aljára,
hol egy rám-rám huhogó bagoly
komor, "látnoki jóslatára"
figyelve,
egyre fenyegetőbben érzem,
hogy ki-kihagy a szívverésem,
mégis olykor-olykor lihegve,
meg-megállva,
kibontom, kitépem magamat
rosszkedvem tüskés bokraiból,
s tűnődve nézek a szembejövők,
- a völgyből magasba törők -
elszánt fiatal csapatára,
néhány jókedvű legényre, lányra,
s fel-felidézve ifjúságom
felejthetetlen, tovatűnt csodáit,
kopott görbe botomra dőlve
elmúlhatatlan szerelemmel
ránevetek a tovatűnő nőkre,
s szótlanul, felemelt ősz fejemmel
megköszönöm nékik az életet,
majd szembefordulva a végtelennel
lassan, tétován magamra öltöm
a kora esti őszi ég,
rongyos, rőtarany köntösét,
s a hegyoldalról alászállva,
jó, asszony-meleg ágyra vágyva,
fel-felsóhajtva, lemondva, fázva,
a fanyar, vadvirág illatot
körém lebbentő völgyön át,
csendesen tovább ballagok,
követve a lemenő Napot...
