| |
VÁROSSZÉLI SZÁNTÓVETŐ
Mint a munkás, ki szerszámaival
megformálja a szikrázó vasat,
úgy formálgattam én is arcomat
a könyvek kemény üllőlapjain,
s ha gyötört is a kín,
szorító hétköznapjaim érdes satuit
íme, költővé csiszoltam magam,
hogy szavaimmal éles pengeként
kenyeret szeljek embertársaimnak,
ágakat nyessek,
s gyógyító kés legyek
az értelem kezében.
A múltam ennyi lám.
S jövőm se ígér könnyű életet:
lehet kicsorbulok, vagy ketté is török,
de míg szívem kopog,
s tollam dolgozni tud,
szántok, vetek velük
a város szélein jó testvéreimért,
hogy énekelve, tisztán lépj
ek át
az Idő Csillagküszöbe fölött,
ha elém tárj a kertje kapuját,
örök-hűségű kedvesem,
a Föld.
|
|
