| |
VÁROSSZÉLI KERTEK
Egykor,
ha megálltam kócos és kemény,
kis városszéli kertem közepén,
csenevész, zsengécske fáim között,
játszva megtudtam számolni még,
hogy mennyi gyümölcsöt ád az ég,-
így hát bizony nem egy barátom
nézett nevetve,
feltört, megnyúzott tenyeremre,
mondván,
hogy ejnye, ejnye ti bolond
álmodozók,
megszállott városi földművelők,
öntők, szövőnők, mérnökök, költők,
ugyan miért gyötritek magatokat
hiába?
Vajon miféle örömet jelenthet
számotokra ez a "gyötrően szép"
"kispolgári lét?"
Az az egynéhány lyukas kalapnyi
alma és körte, szilva és szőlő,
ami ezeket a gyárakat ölelő,
porban és füstben fürdő
kicsi kertekben megteremhet?
Ma pedig, lám,
ugyanezek a hajdani "bölcsek"
tenyerünk ág-bogain kivirágzó,
szép, dús kis kertjeinket látva,
fel-felnéznek a fölénk magasló,
sok-sok száz "lyukas kalapnyi",
édes gyümölcsöt ringató fákra,
s így "bölcselkednek":
- Hja, kedves komám, könnyű néked
Ha nagyon megszorongat az élet,
itt ebben a csendes kis kertben
nap mint nap újjászülheted magadat...
- Nos, ha én a te helyedben lennék
itt, e napfénytől mámoros lombok alatt,
sohasem keseregnék, hogy "odakint"
e városszéli kerteken túl,
komiszul fenyegető rossz idő járja...
- Én úgy élnék itt, mint a rigók:
fütyülnék a világra!-
mondogatják félig tréfásan,
félig komolyan,
egymás szavába vágva,
Nékem pedig,
miközben derűsen, megbocsátva
hallgatom e gyermekded, csacska beszédet
és jó szívvel megkínálom őket
egy bő kalapnyi cseresznyével,
egyre csak az jár az eszemben,
hogy ó, uram Isten,
vajon akad-e közöttük valaki,
aki e kérges, városszéli tájba belemetszett,
élő kis kertek tükreiben
meglátja
ezekbe a bokrokba, virágokba,
fákba
át-átszivárgó életünket,
s azt, hogy az elmúlt jó néhány évben,
mint oly sokan itt,
nem éltem én sem-
hiába...
|
|
