| |
IGÉZŐ SARKVIDÉKI
ÉJ
1.
Csend ölelt át,
szorító, roppant ezüst-abroncs
s homlokomban mint két nagy hajóroncs,
melyekre elszánt hajósok szálltak,
megmozdultak a sarkvidéki tájak...
Kivert a láz. A küzdő víz szilánkja,
úgy hullt körém, mint milliónyi dárda,
s egy jégkasza, vihartól megsuhintva,
számat kereste, hogy jajokra nyissa.
Ebem szűkölt... Jó, hű kutyám... Vad orra,
szimatolva remegett fel a Holdra,
s úgy füstölgött vacogó, sovány teste,
mint nyirkos rönk, hunyó parázsra vetve...
Aludt a táj... A Föld, a kontinensek,
egy vén fenyőfa ághegyén remegtek,
s a város, melyben kedvesem merengett,
lágy hópehelyként álmaimba lengett.
2.
Éjfélre járt... Békés, halk téli éj volt,
nagy rézkilincsként fénylett fent
a félhold,
s én megigézve, szívszorongva álltam,
a Tér s a Jövő titkos kapujában...
|
|
