| |
ESZKIMÓTÁNC
Éjszakánként, ha asztalomhoz ülök,
s papírra hajtom álmodó fejem,
szétkuszálódnak előttem a dűlők,
s nagy szélfúvásokjátszanak velen
Merre menjek, hogy végre célhoz érjek,
jeges szánkómmal, fáradt eszkimó?
A békés tüzek, ó, még messze égnek,
s ha megpihennék belepne a hó.
Lázas vagyok. Vakít a táj, a távol:
Papírlapok, jaj, végtelen mezők,
mutassátok fel őt az éjszakából,
Őt, amint ül jégküszöbe előtt,
a Kedvest, aki tüzet szítva vár rám
míg körülötte farkas őgyeleg,
ha látom őt, dús hajával a vállán,
a hóból újra s újra fölkelek,
s küzdök tovább az őszsörényű téllel,
hogy elérjem jó meleg fekhelyét,
hogy átölelve Őt szép szenvedéllyel.
mosolyra gyújtsam borongó szemét,
mert társam Ő e fergeteges korban,
mely át-át csapkod szívem délkörén
s én zord szigonyként markolva a tollam,
felmagasodva gondjaink jegén
küzdök tovább a napi fókahúsért,
s az Új Világért, mely egünkre fel
a hóborított sok kegyetlen útért,
nagy, aranyszámyú madarat terel.
Éjszakánként, ha papír fölé hajlok,
egy asszonyt látok, fáradt eszkimó,
egy tűzbe néző, szelíd asszonyarcot,
s röpít a szán, röpít felé a hó!...
|
|
