| |
A VILÁG PEREMÉN
- Egy nagyobb poémából -
1.
33 évig elrejtőzve éltem,
folyóknak daloltam, szeleknek meséltem,
nádszállal, homokba próbálgattam írni,
s vén házunk eresze tanított meg sírni.
Kis szegénylegényként formálódtam, nőttem,
apám nagy tenyere volt az első könyvem,
ó, fekete jelek, kemény repedések,
apám balladái ma is bennem égnek!
Állok, állok némán és nézek a tájba:
mezőkre, gyárakba jártam iskolába...
Jó tanítvány voltam. Áhítattal, hűen,
nem egyszer órákig térdeltem a fűben.
Volt egy bölcs mesterem: egy parányi hangya,
mint aranyló morzsát, szívem Ő mozgatta.
Komor, szürke szikla volt a katedrája,
s én mély tisztelettel bámultam fel rája.
Éltem az életet, tisztán, alázattal,
a Duna vizében - együtt a halakkal,
csak a madarakat, őket irigyeltem!
de azért fészküket soha le nem vertem...
Figyeltem az égre, a vén parti fákra:
Ok tanítgattak a filozófiára.
Hamar megértettem a titkos igéket,
s vélük vallom ma is: legdrágább
az Élet.
2.
Az Élet: Ő zúgott, Ő zúg ki belőlem.
Őérte kiáltok e zajló időben,
Komorló lelkemet suhogva bejárja,
ezer síró erdő, tenger-búzatábla,
nagy, szőke hajnalok lobognak elébem,
faúsztatók dala nyújtózik a szélben,
napszítta parasztok, füstölgő kovácsok,
csillagot gyöngyöző homlokára látok:
Élni! Élni akar fűszál, rigó, nyárfa,
sasok szárnya csapkod szívem parazsára,
kenyér-íz, csók-íz ég tűzcserepes számon,
minden igaz ember szerelmét kiáltom:
Élni! - zúgom egyre, - élni szenvedéllyel,
élni, szembeszállni viharral, veszéllyel,
élni! - az életért lázadozva, égve
tántorogtam fel a világ peremére!
1958
|
|
