| |
EMBER A VÁROS ÚTJAIN
Nem tudom, látsz-e városom?
Ha lármás utcáid rovom,
arcomon szél és árny oson,
s testem kissé előredőlt nagy árbócoszlopán
úgy ül bozontos koponyám,
akár a Föld parányi mása
vagy mint egy fáradt, vén madár
két roppant repülés között.
De ez a külső kép csupán
Ha versem vihartól betört, jégtáblás ablakán át
lelkem völgyébe nézel,
láthatod: én önmagamnál több vagyok,
mert egy vagyok veled,
s mert minden ami él e forrongó világon,
- bár rólam mit se tud -
reményt, szerelmet; örömöt keresve
az én szívembe fut:
nézd, mennyi kút, gyöngyforrás, ércpatak
tör fel még ajkamon,
így hát bár csorba utamat
lassan, csendben rovom,
bízz bennem városom:
lesz még néhány dalom!
S túl minden látszaton,
deres, földarcú koponyám
jól ül a vállamon...
|
|
