VALLOMÁS
1.
Miért szeretlek?
Csendes, szelíd szavakkal
mit is mondhatok néked?
Én, aki nehéz vasakkal
küzdöttem egykor érted.
Dicsérjem talán homlokod
derűs fennsíkját, melyen
hajad hűs estje lebben,
s hajnalok pírja ég?
Vagy tested tiszta lázát,
melynél ha fázom - felmelegszem?
A percek táncoló tüzét?
Percek? Félórák? Pásztoréjek?
Évek máglyáin lángolunk.
Te énértem és én teérted,
nem volt s ma sincs könnyű utunk.
A szél ma is belém hasít:
szakadt a hó... kilencszáznegyvenöt...
Mint sebzett, óriási gyík
ijedten megbújt a folyó
a hidak roncsai között,
s a vérző város testét átszúró jeges út,
mint csorba élű acélpenge,
megpendülve és fenyegetve
hozzácikkant szívünk húsához,
de mi csak jöttünk,
jöttünk egyre, a hófúvással mindig szembe,
ki a háború viharából...
2.
Emlékszel még? A fehér tájban
holtak és félholtak hevertek:
karácsony éj volt,
s megszületett a Gyermek...
Hány éves voltál? Tizenöt se,
s már áldott asszony, halk, riadt,
s én kölyök voltam és átkaroltam a válladat.
Mondd, annyi küzdelmes év után
köszöntselek derűs szonettel?
Pengessek könnyű dallamot
az én súlyos, pöröly szívemmel?
Szép vagy - írhatnám. - Arcod, vállad,
mintha Rodin faragta volna.
Melled csúcsai fényben állnak,
szemed "éji tó", ajkad "rózsa",
de mért hazudnék? Megfakultunk:
gyerekek... gondok... a család...
Mert bizony elég régen húzzuk
mi ketten együtt - az igát..
3.
Ó, tűnő évek! ... Most már bevallom,
hiába van robosztus vállam,
a baljós, meredek utakon
sokszor erősebb voltál nálam.
Emlékeimből napok, esték
fénye, homálya hullik elébem:
ülsz és fiunkat szoptatod
szobácskánk szögletében.
Közben perelsz: Már megint csüggedsz?
Az élet: harc. Ha bántanak,
ölbe tett kézzel te sem ülhetsz:
"Írjál! Üss vissza! Védd magad!"
Igen. Mindig hű társam voltál.
Ha hitem már-már elveszett,
te bíztattál és átkaroltál,
mint egy tétova gyermeket,
s ma is, mikor tán senki más,
te még mindig megértesz engem,
ezt a sok atomrobbantást bolond szívemben.
Csöpp boldog asszony: te meg én.
Két örök gyermek.
A földön és az ég ívén
világok feleselnek.
Rendek és formák bomlanak,
az élet mellkasában vad váltóláz, iszonyú tűz ég,
itt nem segíthet más, csak a hűség,
mely összetart, mint partok a folyókat,
s átölel - mint téged én
az erkölcs magas szintézisén,
tíz-, száz- és ezermilliókat.
4.
Látod, ezért szeretlek én,
mert az Élet Ősmagja kél
egyszerű jellemedben,
mint Nap a változó egekben,
s mert hitem általad él.
Nagy utunkon, nem tudhatom,
mit hoznak majd az évek,
csak azt tudom, azt vallhatom,
hogy holtomig kísérlek...
Csepel, 1962
