KÉT LEGÉNYKE BALLADÁJA
1.
A város szélén, ott ahol
a Duna fölé füst hajol,
egy nagy agyagdomb peremén,
birokra kelt két kislegény.
Az egyik szőke, nyurga volt,
sápadt, merengő mint a Hold,
a másik barna és zömök,
mint egy csomós akácfa-rönk.
Összecsaptak: a mostoha
külváros két konok fia,
hogy eldöntsék: ki a különb?
s talpuk alatt döngött a föld.
Odaváglak! - szólt a szőke,
s tántorogtak gőzölögve:
fejük felett olvadt a Nap
ruhájuk foszlánnyá szakadt
testük csupa horzsolás volt
s büszkeségük egyre lángolt:
" - Add meg magad!" - Én? Soha!
"Földhöz váglak, ostoba!"
2.
A játékból íme, mi lett:
virtus, küzdelem, ütközet,
tépték egymást s jaj leszakadt
alattuk a napszítta part!...
Ó, szálló szürke fellegek,
hová tűnt el a két gyerek?!
a két konok kis bronz-alak,
lent birkózott a víz alatt!...
Arcuk reszketett mint az ég
kék ernyőjén játszó vidék,
szájuk bimbóként széthasadt,
s szemükre úsztak a halak...
Ölelték egymást, két kis ág,
megbékélt kedves cimborák,
s mire lement a sárga Nap,
partot értek a fák alatt...
S hogy este lett, a domb felett
két házikóra árny esett,
s a szélben ringó görbe fák
elsírtak egy halk balladát...
