ez a szakállas, idegen arc,

mely víztükrödből visszanéz rám,

Hiszen alig-alig néhány éve még,

fütyörésző vidám legénykeként

ez az elfáradt két nehéz láb,

itt alattam az út porában,

Hiszen alig-alig néhány éve még,

gyönyörű lányok után jártam

s a szél húrjain addig citeráztam

míg a városszél nyárfái között,

elébem jött a szerelem,

egy fényben fürdő kis fonóleány,

s nyarat teremtett életemben...

persze, hogy hihetetlen!

Ez a dércsípte öregember,

itt jár-kél életem telében,

aki itt nyög, itt toporog

szárnyaszegetten a parton,

Én sosem adom fel a harcom!

- Menj hát, ne kísérts engem

égi és földi háborúkkal

teleírt vénülő szívemben,

hatalmas nyarak énekelnek,

s ifjúságom lelke lobog!

ha a rám hajló esti ég

mint lágyan ringató habok,

megölelnek az asszonyok...