| |
KÜZDELEM A MADÁRRAL
E. A. Poe szellemét idézve
Az Éj: nagy, fekete madár.
Suhogva a vállamra száll.
Szárnyát szívemre lebbenti,
s csőrét rajtam köszörüli.
Állok jeges dombhajlaton:
- Hess madár! Hess! - riogatom.
Meg sem mozdul. Éles karma,
gúnyámat vállamhoz varrja.
Csőre iszonyatos szerszám,
izzó csillagokat ver rám.
- Hess madár! Hess! - megmarkolom,
s a Hold szarvaira dobom.
Ó, de nézd, a gonosz árnyék,
visszacsap rám. Karmol. Vág. Tép.
-Hess madár! Hess!-térdre esek.
Arcomból véreső csepeg.
- Hess madár! Hess! - mit tehetek?
Élet-halál harcra kelek.
Karjaim nagy, görcsös ágak,
meglendülnek, visszavágnak.
- Hess madár! Hess! - már nem félek,
nekifeszülök a szélnek,
s kínjaink forgatagában,
táncba kezdünk óriásan,
én és félelmetes árnyam,
mígnem végre, amikor már
csaknem feladom a harcot,
érzem, hogy a szörnyű madár
egyre fáradtabban csapkod,
s látom, hogy vad szárnya alatt
lassan felparázslik a Nap,
s ő károgva, megriadtan,
eltűnik a pirkadatban...
Állok, állok és borongó,
lázas, fátylas szemeimből
végre ellobban az álom,
s a csapzott fekete holló
szétfoszlik a láthatáron...
Szertefoszlik? Vagy tán mégsem?
Kábán nézek szét a fényben,
s mintha kísértetet látnék:
a hajnali ég odvából,
mint nagy, fenyegető árnyék
füstölögve, tollászkodva
néz, néz vissza rám a táj...
Igen! ő az! Semmi kétség!
ismerem fel fuldokolva,
Ő az a nagy vadmadár,
aki minden baljós éjjel,
visszatér hozzám a széllel,
s szárnya szörnyű fellegével
homlokom dombjára száll.
s nem hagy nyugton -
soha már...
|
|
