ÍTÉLETIDŐ
Bronte üvöltő szelei
törtek be éjszaka a tájba?
Tombol az ítéletidő.
Vacog a föld, a víz, a kő,
s ugat a völgyek nagy kutyapofája...
Ki érti ezt?
Hisz' tegnap délelőtt már
szépen sütött a Nap,
megcirógatta a madarakat,
s gyönyörű tavaszt ígérve,
belekacsintott mindnyájunk szemébe,
csupa csevegés volt a part!
Ma pedig?
Szúrós, nyers, kemény
hó lepi ismét az avart...
Ki érti ezt?
Hisz' március közepe van!
Már forrt ereinkben a vér:
Azt hittük közel a nap,
mikor a nők - levetve nagykabátjukat -
lenge ruhákat öltenek,
s felgyorsuló szívük felett
felénk feszítik blúzukat!
Ki érti ezt?
Hát így hihet az ember
a csalóka sugámak
mely rügybontást ígér?
S a cinkék is!
Tegnap még ablakomba szálltak,
s szinte kezemből csipkedték a morzsát,
úgy újságolták, mily boldogok,
hogy kékül már az ég,
hogy enyhül az idő!
Ma pedig?
Vacog a föld, a víz, a kő,
s szerte kis halott madarak
fekszenek,
hanyatt, a fák alatt,
a hó felett,
s befagyott csöpp szemükkel,
csak nézik, vádlón, hosszan
az ásító eget...
Írók Alkotóháza.
Szigliget, 1962.
március
