| |
ÜVEGLAP
Galyatetői emlék
1.
Délről,
a hegyről
dől
a szél...
Havat kavaró fekete bika
dühével tombol kint az éjszaka,
s engem nem véd más, csak egy villanó,
vékony üveglap szobám ablakán,
s egy asszony-ölnyi tűz.
A szerelem,
mely erősebb, mint kint az éj dühe,
a fenyvest földig hajlító vihar,
s a fagy, mely jégbe vonja a hegyet,
s az ablakot.
Az üvegen,
valószínűtlen groteszk látomásként,
az embertelen tájba kivetítve,
békés emberi világ tükröződik:
pálmák, ciklámenek,
és félig bontott asztal, -
kenyér, sonka,
bor,
s a hívó vágy:
Veled.
2.
Tél és Tavasz,
egymástól félhüvelyknyire,
egy törékeny lap jobb és balfelén,
a belső fény s az éj varázsszemén,
fedve s átszőve egymást, összefolyva
Egy szál Üveglap:
Élet és Halál között.
Ha elgondolom, hogy csak ennyi védi
munkám örömét, emberi világom,
rám tör a félelem és már-már úgy tűnik,
mintha szép arcod s vállad kint ragyogna
a fenyők súlyos ágai alatt,
s dühödt éji szél
itt bent a szoba csendjében vacogna,
s szemembe fújná, vágná a havat...
Így állunk hát szemben a végtelennel?
Egy-egy Üveglap pajzsait emelve
égomlások és viharok elé?
Nos, mit tehet az ember?
Egy szál üveglap sem utolsó fegyver
ha tűz lobog és vér pezseg mögötte!
3.
Lám a szél hatalma
játékká gyengül elménk tiszta tükrén,
s beletűnve az erős üveglapba
el-el halkuló zümmögéssé válik,
s míg az ablaktól - két pálma között -
gondba merülve eljutok az ágyig,
hol asszonytested dús nyara parázslik,
a téli táj - az üveglapon át -
nagy, jeges szemmel
nézi a szobát...
|
|
