ÉBREDJ, FAVÁGÓ!
Észak felől,
mint mogorva óriás-favágók,
széltől cserzett, jégborostás állal,
megérkeztek a nyers, téli napok,
s rám zörgetik az ablakot.
Árnyak? Holt lelkek? Emberek?
Életüket számon kérő kísértetek?
Arcuk áttetsző, mint a Hold,
s míg jönnek, jönnek hosszú sorban,
a nyikorgó hóban s a szélben,
éles fejszéjük tükrén felragyog az a távoli táj,
amelyben valaha réges-régen,
- 1944 telén -
mint háborúból megszökött legény,
alkalmi favágóként éltem
egy mátraalji erdő rejtekén...
- Hohoó! Ébredj, öreg favágó! Ne lopd a napot!
mordulnak rám szelíd szigorral,
s míg bakancsuk végig kopog
szívem borongó, havas erdején,
megtelek félelemmel,
mert ablakom jeges üvegén át
döbbenten látom,
hogy mindegyik borostás arcból
s lázas szemből,
az én fiatal arcom dereng föl,
s néz kérdőn vissza rám...
