| |
Ó, VÉN FAVÁGÓ!
Él itt mélyen,
mellkasom széljárt erdejében,
egy mogorva, öreg favágó,
lompos füstgúnya nyomja a vállát,
s fejsze villog csontos kezében.
Ha egy-egy baljós, holdas éjen,
meg-megáll szívem közepében,
s megpillantom hatalmas árnyát,
szertefoszlik minden reményem,
s megremegnek bennem a nyárfák.
Ó, vén favágó!
Mielőtt még végképp kivágnád
Életem Küzdő Koronás Fáját,
s eléd zuhannék döngve a földre,
hadd véssek rá fejszéd vasára
még egy igéző hajnali verset,
melyben asszonyok énekelnek
egekre törő ifjú fenyveseknek,
s tölgyfa férfiak vallanak szerelmet
a tengerekről érkező szeleknek,
belemennydörögve,
e ránk zuhogó, villámló Időbe,
hogy légyen áldott szerelmünk gyümölcse,
s éljen az élet, most és
- mindörökre.
|
|
