Vízostor

CSEPELI SZABÓ BÉLA:

 

                 Vízostor

 

 

                                                                         1

Szamosköz.

Még sohasem jártam ezeken a szabolcs-szatmári tájakon, a kép mégis

kegyetlenül ismerős volt.

    Az árvíz jó két hónapja visszavonult már, de a látvány még mindig a

háború utáni frontok arcát juttatta eszembe.

    Néztem az irgalmatlanul megtépázott falvakat és alig akartam elhinni,

hogy  a  busz  ablakából  elénk  táruló  félelmetes pusztítást az a vékony,

szutykos kis folyócska vitte véghez, mely munkabrigádunk megérkezése-

kor már szinte bocsánatot kérő ártatlansággal tekergett a még mindig le-

vegő után kapkodó sápadt agyagmezőkön.

Ez a csörgőkígyó alakú kis vízostor.

A Szamos.

Még elképzelni is nehéz, hogy ez a gyümölcsfaerdők, nagy almás- és

szilváskertek között csörgedező kis folyócska fölé itt-ott, aszályos nya-

rakon, egy-egy jó fütyülőjű parasztgyerek akár hidat is fütyülhet!

És mégis.

Ez a kis vízostor néhány hónappal ezelőtt nemzedékek munkáját ost-

romolta meg.

Vályogházak ezreit csapta roggyanttá. Mángolta siralmas sárgubancs-

csá. Mázolta szét.

Ez a kis vízostor csordákat és nyájakat változtatott át eszeveszetten

bőgő nagy pörgőcsigákká a fuldokló mezőn és lovak, sertések tömegét

sodorta falevélként magával, élő és döglött állatokkal gyalázva meg a

temetők bogárhátú sírdombjait és a templomok legfelső lépcsőfokait.

Ez a kis vízostor autókat, mezőgépeket, szekereket nyelt el vagy sö-

pört félre az útjából, és ágyakat, székeket, asztalokat táncoltatott fel a

kínjukban salétromot izzadó téglaépületek cseréptetőire.

Sőt!

Ez a kis vízostor magát az embert, a népet is holdfáradtra táncoltatva,

nők, férfiak és gyerekek százait kergette fel a legerősebb fák magas ág-

bogaira, az ég felé riadó madarak közé, és a föléjük röppenő hatalmas

helikopter-szitakötők védőszárnyai alá…

Nos, hogy a vaderejű Tisza képes ilyesmikre, azt valahogyan még meg-

érti az ember, de hogy egy ilyen idilli kis folyócska is?

Petőfi sorai mozdultak meg bennem:

 

Falu végén kurta kocsma,                   Az éjszaka közeledik,

Oda rúg ki a Szamosra,                       A világ lecsendesedik,

Meg is látná magát benne,                  Pihen a komp, kikötötték,

Ha az éj nem közelegne.                     Benne hallgat a sötétség.

 

Gyönyörű, békés természeti kép. De a Szamos csörgőkígyó alakú kis

vízostorát nézve elkomorodtam, mert akaratlanul is ezernyi eloltott tüzű,

tönkretett emberi hajlék képét láttam visszatükröződni belőle. És jó mé-

lyen bevéstem magamba:

Az ember nem hihet vakon a legszelídebbnek látszó természeti erőkben

sem.

Az ember csak önerejében bízhat.

 

 

2

 

Fehérgyarmat.

A falun ott-tartózkodásunk napjaiban még erősen látszottak a Szamos

ostorcsapásai. Egy-egy vízszintes, éles sárga csík a házak falán: térd- és

derékmagasságban. S helyenként még magasabban is.

Egy hetet töltöttünk el itt, ezen a hét-nyolcezer lélekszámú járási szék-

     helyen, ebben a nem egy részletében már egészen városias, „se széle, se

     hossza” nagy parasztközségben, mely május közepén három napon és

     három éjszakán át állt vízben.

          Állt s mált.

       Még szerencse, hogy a lakosságnak sikerült időben kitelepülnie, így a

    gátakat áttörő ár „csak” üres falut kaphatta el.

    De azt el is kapta. Mégpedig alaposan.

    A jól megépített, betoncipős téglaépületek még csak bírták ezt a nem

    mindennapi erőpróbát, de a szegényes kis vályogházak – melyek itatós-

    papírként szívták magukba a vizet – csakhamar belerokkantak ebbe a

    táncba. S szép lassan azok is meghaltak, amelyek valahogyan talpon ma-

    radtak…

    Nem tagadom, először egy kicsit bizonytalanul fürkésztem a pusztulást.

    Ezt a csaknem holtra táncoltatott szőke szabolcsi falut.

    A roggyant falak között itt is, ott is feltűnt egy-egy diákokból, kato-

    nákból, munkásokból és parasztokból összekovácsolt önkéntes mun-

    kabrigád, mely ugyanazzal a céllal jött ide, mint mi az Írószövetségből:

    segíteni akartak azoknak a szerencsétlen embereknek, akiken a „vízos-

    tor” végigvágott.

    Segíteni.

    Félretolni a romokat az új építkezések útjából, hogy lehetőleg még a

    tél beállta előtt mindenkinek tüzet-meleget megőrző emberi otthona le-

    gyen.

    De vajon mit tehet itt huszonöt – író? – tűnődtem.

    Ide erő kell. Ásó és csákány. Vasrúd és fejsze. Lapát és talicska. És

    főleg sok-sok jó szív és tüdő. Jó kéz. Jó váll és jó mellkas. Vagyis: egy

    csomó testi munkához szokott épkézláb ember.

    És mi?

    Ha akadt is köztünk néhány markos fiú, aki valamikor munkás vagy

    sportember volt, a többség – már megbocsássanak – legfeljebb arra lát-

    szott képesnek, hogy közös erőfeszítéssel egy-egy hajszálat sérv és ín-

    szakadás nélkül meggörbítsen.

    Nos, még jó, hogy a látszat csalt!

    Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel – dicsekvés és álszerénység nél-

    kül – elmondhatom, hogy nem volt közöttünk egyetlen gyenge ember

    sem. És ez azt a jól ismert alapigazságot bizonyította be ismét, hogy az

    embernek még a fizikai ereje sem kizárólag az izmaiban, hanem sokkal

    inkább a lelkében, az akaratában él.

    Hétfő, július tizenharmadika volt. Reggel hat óra.

-No, fiúk, akkor hát kezdhetjük – mondta valaki csendesen. És el-

    kezdtük.

    Nehéz napok vártak ránk. A hét első felében, reggeltől estig egy óriá-

    si, tűzsárga oroszlán járt fel s alá a fejünk feletti mezőben. Aztán meg

    -      csapzottan, mogorván és feketén – az ürgeöntő jóisten jelent meg az

égen.

    Égtünk és áztunk.

    De nem a tűző nap, a trópusi hőség és a háromnapos hideg eső jelen-

tette számunkra a legnagyobb nehézséget. Még csak a munka sem. Ha-

nem az a tudat, hogy a vízostor pusztítását voltunk kénytelenek foly-

tatni.

    A fészekrombolást.

    Az emberek – főleg az öregek -, akiknek élete valósággal összeépült,

összenőtt ezekkel a lakhatatlanná vált, dohos kis házakkal, minden fej-

sze- és csákányütésünkre összerezzentek. Mintha a falakkal együtt őket

magukat is – múltjuk ezernyi emlékét, munkájuk, életük értelmét is – le-

bontottuk volna.

    S mi nem tehettünk mást – értük. Csak szórtuk, pattogtattuk magunk

körül – kímélve-kíméletlenül – a halak fakópiros pikkelyét. És bontogat-

tuk belőle a szálkát. S amikor már se cserepek, se gerendák, se lécek nem

voltak felettünk, elkiáltottuk magunkat:

    -No, döntsük meg fiúk!

És ordítoztunk, mint a megszállottak. Mint a vadak:

    -Hepp! Hepp! Hepp! Zumm!

S közben „ringattuk”, döntögettük le a falakat.

Három öreg emberpár megroggyant házát bontottuk le.

Az első öregember – sírt. És vele sírt a felesége is. Sírtak, majd miután

szétszedtük a házukat – kezet nyújtottak.

    A második öregember – nem sírt. Ellenkezőleg: ő időnként különös,

ideges nyugtalansággal felnevetett, és velünk együtt bontotta a falakat,

hogy az új házának mielőbb helye legyen. S miután hiába kínált minket

pálinkával meg sörrel, odaszólt a feleségének:

    -Menj asszony, szedj már egy kötény meggyet ezeknek az emberek-

nek!...

    A harmadik öregember olyan volt, mint egy villám sújtotta vén jege-

nyefa. Nem sokkal a vízostor csapása előtt – szélütés érte. Ő nem sírt.

És nem is nevetett. Ő csak állt az udvar közepén, egy nagyon öreg fekete

kutyával a lábánál, a botjára és alacsony, töppedt feleségére támaszkodva

-s átnézett rajtuk.

    Ez az öregember a nyolcvanadik évében járt. S mindössze két kíván-

sága volt. Az első, hogy vigyázzunk a kutyájára. S hogy a házát körül-

folyó hatalmas szőlőlugast valahogy mentsük meg, amikor a megrepedt

falakat ledöntjük:

    -Ez a vén kutya már tizenöt éve szolgál. Ez a nagy öreg tőke meg

százötven liter bort is leád egy évben…- mondta.

    S mi vigyáztunk a kutyájára, és megkíméltük szőlőjét.

Erre ő egy kicsit felengedett a komorságából:

-Tudják, mikor fiatalok voltunk, kenyérsütéskor oda – odamentem a

kemencéhez, az asszony mögé, és megtapogattam ott, ahol a legdombo-

rúbb volt… Mert azt tartottam: ha így cselekszem, a kenyér is ugyan-

olyan jó és szép kerekded lesz!... – sóhajtott fel az öreg, és borús arcán

némi derű csillant meg.

Mi pedig a továbbiakban nemcsak a kutyáját és a szőlőjét kíméltük

meg, hanem azt a fiókákkal teli két fecskefészket is, mely a halálra itélt

ház belső mennyezete alatt volt. Sőt: még egy riadt, árva kis tüskecsomót

is, mely a már – már ráomló falak tövén lapult.

Egy picike sünt.

A két fecskefészek áthelyezését én vállaltam magamra, a kis sünt pe-

dig egy fiatal novellista barátunk vette gondjaiba: Simonffy András.

Ő annyira lelkiismeretes volt, hogy vett egy cuclisüveget és minden-

nap jó két – három deci tejet „belediktált” a csöpp állatba, mely csakha-

mar úgy bújt, simult bele a markába, mint nemrégen az anyja fészkébe.

Nem csoda hát, hogy Andris végül is magával hozta őt és – a fia kedvé-

ért – „pesti lakost” csinált belőle…

Nos, ezzel történetünk végére is értem.

Tudjuk: nem volt nagy ügy ez a mi önkéntes kis munkafelajánlásunk.

Hét napra leutaztunk egy szabolcs – szatmári faluba, amelyen a Szamos

pusztító vízostora végig vágott, és csákányra, fejszére, vasrúdra cseréltük

fel a tollat.

Hét árvíz sújtotta családnak nyújtottunk némi segítséget. Majdnem

semmi ez. Mégis: tenni akartunk valami szépet és emberit.

 

 

Fehérgyarmat, 1970. július 12 – 19.


Kérem, szóljon hozzá Ön is!